1. fejezet - Dermedt borzalom

Álmatlanul forgolódtam az ágyamban, és nem tudtam kiverni a fejemből Akoto Ren széles, görcsösen rángatózó vigyorát. Fejemre húztam a takarót, majd magamhoz öleltem a kispárnámat és próbáltam álmot erőltetni a szememre. Persze sikertelenül. Gondolataim minduntalan elkalandoztak, és ahogy egyre többet rágódtam a dolgon, egyre jobban hatalmába kerített a félelem.

Reggel hulla fáradtan ébredtem, s miután az ébresztőm idegesítő de ismerős hangja felzavart, utána sem bírtam kikecmeregni az ágyból. Nagy nehezen ledobtam magamról a meleg takarót, amit egy tompa puffanással a földre esett, majd kivánszorogtam a fürdőszobába, és hideg vízzel megmostam az arcomat, ami egy kicsit kiverte az álmot a szememből. Felemeltem a fejemet és belenéztem a mosdókagyló feletti tükörbe. Kócos, fekete hajam a nedves homlokomra tapadt, míg szemem alatt mély, lila karikák terültek el. Ásítottam egyet, majd gyorsan rendbe tettem magam, hogy szalonképes legyek, aztán magamra húztam az iskolai egyenruhámat, ami egy kék szoknyából, egy fehér ingből és egy kék blézerből állt.

* ~ *

 

Kazuho Yuuta

Mikor be akartam lépni az ajtón, hirtelen valaki belém ütközött, én pedig hátratántorodtam pár lépést.

-          Nanazaki! – hallottam meg egy fiú hangot. – Sajnálom. Jól vagy?

Felpillantottam és megláttam az osztálytársamat, Kazuho Yuutat, s annak szalmaszőke színű haját és gyönyörű, kék szemét a vékonykeretes szemüveg mögött. Arcáról aggodalom árulkodott.

-          Pe-persze. Jól vagyok. Sajnálom, hogy neked mentem – dadogtam zavartan és kipirosodott arccal. A fiú már azóta nagyon tetszett, mióta megláttam az évnyitón és azóta mindig zavarba jövök a közelében.

-          Ne aggódj! – mosolygott rám, én pedig éreztem, hogy minden vér az arcomba fut. – Figyelj, Nanazaki! Nem bánnád, ha iskola után hazakísérnélek?

Erre felkaptam a fejemet. Yuuta hol a szemembe nézett, hol a földet pásztázta, arcán pedig felfedeztem a halvány pír jeleit. A döbbenettől és az izgalomtól meg sem tudtam szólalni, csak pislogtam a fiúra, aki ugyanolyan zavarban volt, mint én. Mikor nem válaszoltam neki, folytatta:

-          Tudod, éppen arra lenne dolgom, gondoltam, beszélgethetnénk közben vagy ilyesmi…

-          Persze! – szóltam közbe, talán egy kicsit túl hangosan is. – Rendben! Menjünk haza együtt! – mosolyogtam rá, miközben a lábaim majdnem felmondták a szolgálatot.

-          Oké! Akkor… suli után! – mondta, majd gyors léptekkel a büfé felé vette az irányt. Egy ideig még néztem, ahogyan távolodik, majd ajkaim hirtelen széles mosolyra húzódtak, amit már nem tudtam magamba fojtani.

* ~ * 

Az utolsó órán végig a falon kattogó óra mutatóit figyeltem, s minden eltelt perccel a szívem egyre hevesebben vert a mellkasom mögött, s nem tudtam megállítani lábaim remegését. Hihetetlenül boldog voltam, egyfolytában lejátszottam magam előtt a jelenetet. De egyben rettegtem is. Féltem attól, hogy bolondot csinálok magamból a fiú előtt, aki már régóta tetszik nekem.

Mire észbe kaptam megszólalt a csengő. Az osztályban szinte mindenkiből egyszerre szakadt ki egy megkönnyebbült sóhaj, majd az összes diák összepakolta a könyveit és minél gyorsabban próbált elszabadulni az osztályból.

Beszórtam a tankönyveimet a táskámba, majd felkaptam a hátamra és szinte rohantam ki az iskolából. Megálltam a bejárati ajtó előtt, nekidőltem a falnak és próbáltam csillapítani hevesen verő szívemen.

-          Nanazaki! – hallottam meg Yuuta hangját, mire rögtön odafordultam és szembe találtam magam az iszonyatosan jóképű sráccal. – Mehetünk?

-          Igen!

* ~ *

  

Beültünk Yuutaval egy kisebb, takaros kávézóba, melynek kellemes, otthonos hangulata volt. Nagyon sokat beszélgettünk és nevettünk minden félén. Az iskolán, osztálytársakon, sorozatokon, könyveken… mindenen. Szinte mindenről tudtunk beszélgetni. A fiú elárulta, hogy már általános iskolától fogva kosarazik és idén is csatlakozott a Kojima Akadémia kosárlabda csapatához, én pedig megígértem, hogy mindenképpen szurkolok neki a következő meccsen.

-          Nagyon meglepődtem, mikor elhívtál! – kortyoltam bele a csokis cappucinómba.

-          Tudod, már rég el akartalak hívni valahová, de… sosem volt bátorságom! – vakarta zavartan a fejét, aztán rám emelte a tekintetét, s ahogyan pillantásunk összefonódott, szívem újra őrült tempóban kezdett verni. – De boldog vagyok, hogy megtettem.

-          É-én is! – motyogtam a boldogságtól elkábultan.

* ~ *

Mire végeztünk a kávézóban, már éppen sötétedni kezdett. Yuuta nem engedte, hogy kifizessem a csokis cappucinot és a dupla csokis muffinomat, hiába erősködtem. A fiú mindig is jó tanuló volt, hihetetlenül kedves és jószívű személyiség, így nem csoda, hogy népszerű mind a lányok, mind a fiúk körében. Elmondhatatlanul boldog voltam, hogy eltölthettem vele egy kis időt.

-          Megérkeztünk! – mondtam, kissé csalódottan, mikor megálltunk a házunk előtt. Szembefordultam a fiúval, aki egy lágy mosolyt vetett rám.

-          Nagyon jól éreztem ma magam!

-          I-igen. Én is!

-          Esetleg… megismételhetnénk!

-          Rendben! – mondtam. – Már alig várom!

-          Szép álmokat, Nanazaki! – intett, majd utoljára rám mosolygott, végül sarkon fordult és elindult hazafelé.

-          Szép álmokat! – kiáltottam utána, majd szinte feltéptem az ajtót és berohantam a lakásba.

* ~ *

Reggel szinte kiugrottam az ágyból. Izgatottan vártam a találkozást Yuutával az osztályban, ezért rekordidő alatt elkészültem, felöltöztem, megreggeliztem és negyed nyolckor már el is indultam. Mosolyogva sétáltam az utcákon, egészen odáig, míg meg nem láttam egy csapat rendőrautót és még több egyenruhás rendőrt. Lassítottam a tempómon, majd a sárga rendőrségi szalagon túl megpillantottam a földön egy fehér lepedőt, alatta pedig egy emberi test rajzolódott ki. Hirtelen megtorpantam, de mielőtt jobban megnézhettem volna a helyszínt, valaki megérintette a vállamat.

-          Nincs itt semmi látnivaló, kérem, azonnal menjen tovább! – dörmögte az egyik rendőr, s miután bocsánatot kértem, rögtön folytattam utamat az iskola felé. Kicsit megijesztett, hogy haláleset történt ilyen közel a házunkhoz.

Az iskola csendes volt, mikor beértem, az osztály gyászos hangulatban vergődött. Odasétáltam a helyemre, majd megérintettem Rima-chan vállát, aki előttem ült.

-          Jó reggelt! – mosolyogtam rá.

-          Nana-chan! – nyöszörögte a lány, könnyes szemekkel és elfolyt szemfestékkel.

-          Mi történt?

-          Yuutat… meggyilkolták!